Murányi Tünde

32 éves kétgyermekes édesanya vagyok. Szociálpedagógus és szőnyegkészítő. Az én történetem körülbelül tizenéves koromban kezdődött, amennyiben mélyrehatóbban szeretném vizsgálni a dolgokat. 11-12 lehettem, a szüleim házassága megromlott, majd hamarosan el is váltak. Sok bonyodalom, szenvedés, fájdalom következett ebből, mely végigkísérte a tinédzserkorom. Minden esetben az evésbe fojtottam a bánatom. Valami fájt? Nem baj, hiszen ehetek, és az megnyugtat. Olyan jó érzés. Egy kis időre. Az evés természetes része az életünknek, és evés közben endorfin hormon termelődik, ettől a jóleső érzés.

Azonban, ha az evést, önmagunk folyamatos vigasztalására használjuk, akkor bizony gondok lesznek. Lettek is. Mire elértem a felnőtt kort, 140 kiló voltam. De amire esküszöm, hogy a legnagyobb gondot jelentette, az a lelkiállapotom, ami MIATT ettem, és ami miatt nem figyeltem arra, hogy MIT eszem, és mennyit. Szerintem minden esetben ebből kellene kiindulni. Hogy milyen az illető mentális, pszichikai állapota. Ez az alap, ahonnan el kell indulni. Semmit sem érnek a fogyis videók, a táplálkozási tanácsok, ha gyökereiben nem változtatunk a hozzáállásunkon.

Azonban arra, hogy nálam az a fő gond, hogy az evést vigasztalásra használom, csak évek elteltével jöttem rá. Hiszen mindig azt mondtam: ilyen a testalkatom, jól érzem magam így (holott ez mind hazugság volt, önmagam becsapása, csak, hogy maradhassak lusta, mert az egyszerű, kényelmes). Ekkor (tehát kb. mire egyetemre kerültem) már évek óta benne éltem egy rosszul működő párkapcsolatban, ez is nagyon húzott lefelé. 21 évesen teherbe estem, és sajnos egyáltalán nem fogtam fel a helyzet súlyosságát, miszerint nekem a 140 kilós alapsúlyomra fog rárakódni még pár kiló, és, hogy életveszélybe sodrom magamat és a leendő gyermekem.

Terhességi toxémiával  (magas vérnyomás, cukorbetegség, fehérjevizelés) kerültem be 33 hetesen a kórházba, hogy egy héttel később életet adjak első fiamnak. Koraszülés. Mondanom sem kell, épp, hogy túléltük a szülést. 190-es vérnyomással szóba sem jöhetett a császármetszés, mert ott lett volna vége a dalnak. Tehát megszületett a fiam, de továbbra is értéktelennek éreztem magam, mind társként, mind nőként. Ennek következtében sikerült végül a 155 kilós súlyt összehoznom…

Nem tudtam lehajolni cipőt kötni, nem tudtam normálisan járni, fájt a térdem, fájt a fejem, magas volt a vérnyomásom, hébe-hóba dohányoztam is, zsíros volt a bőröm, sok családtagommal nem volt rendezett viszonyom, annak ellenére, hogy összetartó család voltunk, és vagyunk a mai napig.  Látták, hogy szenvedek, én meg tagadtam, és nem, még mindig nem néztem tükörbe. Mert ha megtettem volna, a látvány és a tudat, hogy ez én vagyok, akkora nyomást jelentett volna, hogy összeroppantam volna tőle.

Aztán egyik reggel (a sok közül) valami megváltozott. Úgy keltem, hogy nem kapok levegőt (bár erre máskor is volt példa, de ez valahogy jóval jelentősebb volt). Ekkor tudjátok mi történt? Életemben talán először, igazán azt mondtam, akkor is megteszem, akkor is belenézek, akkor is ráállok a mérlegre, még ha utána el is ájulok. Mert nem jó ez így. Milyen élet ez így? Milyen anya vagyok így? Ezt fogom átadni a gyermekemnek? Én akarok példakép lenni neki, így?

A férjemmel egyre rosszabb volt a kapcsolatunk, de nem léptem ez ügyben szinte semmit. Tudtam, hogy előbb kicsit magammal kellene tisztába kerülnöm, s utána jöhet minden más. Nagyon-nagyon nehéz volt, de belenéztem, ráálltam, és bőgtem. Mit tettem magammal? Miért nem szeretem magam? Nagyon hálás lettem akkor annak a tulajdonságomnak, hogy képes vagyok a dacra, a haragra, mert végre nem a mérlegre kezdtem el haragudni, s nem is a körülményeimre, hanem magamra, és arra, hogy bűnt követtem el magammal szemben, éveken át. Véget ért a kifogások gyártása.

Ez volt a fordulópont, ekkor volt a nagyobbik fiam talán fél-egy éves. Ettől a bátor tettemtől kezdve, ettől az egyetlen felismeréstől kezdve, minden megváltozott, minden! Az egész életem! És innentől kezdve, bár nagyon kellett küzdjek, de szép lassan jöttek a sikerek, és persze voltak bukások is, de, hogy ezeket hogyan éltem meg, és, hogyan kezeltem, erről majd a folytatásban.