A tükör és én…

A tükör és én, onnantól kezdve olyanok voltunk, mint akik összeköltöztek, és akármi is lesz, együtt kell éljenek. Próbáltam menekülni, vergődtem, legbelül kiabáltam, mindannyiszor a földhöz kívántam vágni azt, de ezt a tükröt nem lehetett összetörni. Mert a kép, ami abban a pár másodpercben visszanézett rám, kiirthatatlanul az elmémbe égve, fel-felvillant, a legváratlanabb pillanatokban. Gyűlöltem magam, megvetően néztem arra, akivé lettem, s nemhogy nagyobb önbecsülést kaptam volna, még lejjebb csúsztam, csak éppen egy másik síkon.

Kicsit olyan volt, mintha kilöktem volna magam egy burokból, a valóságba. Egy zárt térből, egy végtelen, ismeretlen atmoszférába, ahol csak kérdőjelek, félelmek, bizonytalanság van. Ez a feszültség uralta a hétköznapjaimat. De valahogy próbáltam tisztázni, hogy vajon mennyi is lenne az ideális súlyom? Úgy 75-80 kiló között? S most mennyi is vagyok? 152-155 között körülbelül. Nem, ez lehetetlenség. Hogy adhatnék le ennyi felesleget? Hihetetlen sok újabb kiborulás, és sírás.

Újabb cigi adag, újabb kajaadag. Dehogy került sínre az életem. Vagy ha mégis, én mellette éreztem magam. S bár akkor még nem hittem eléggé, de elhatároztam, nekiállok biciklizni. Csak napi 15-20 perc, szobabiciklin, semmi több. Majd megszakadtam, szenvedtem, heteken át, és nem volt, akivel megosszam. Nem azért mert nem szerettek, hanem mert nem szerettem magam annyira, hogy büszke legyek a legkisebb eredményre is.

Pár hónap elteltével, amikor láttam, hogy a mérleg jó irányba mozdul, kaptam egy kis önbizalmat. 140 kiló megint. Jó, jó, egész jó.  Bár jól nem éreztem magam, untam az egészet, mert fárasztó volt, és még nagyon messze volt a cél. Az volt az egyik legnehezebb, hogy az egész dolog, csak engem érdekelt igazán (legalábbis ezt hittem akkor), de később kiderült, mindenki más jobban szurkolt nekem, mint amennyire én magamnak. A mozgás mellett volt valami, amin akkor még nem változtattam, mert fogalmam sem volt róla, hogy mekkora jelentősége van a dolognak. Ez a táplálkozás, és a cigi volt.

Olyan borzasztóan nehéz volt, ezt a három dolgot összeegyeztetni agyban. Mozogni, egészségesen enni, és akkor még ne is dohányozzak. Egyik függőségből a másikba, örök körforgás, hiszen ebből állt a létem! Hogy szabadulhatnék meg ezektől egyszerre? A válasz egyszerű volt: sehogy. Egyszerre sehogy, inkább szép lassan. De a pszichés okaimat még mindig nem vettem észre, az alap okot, ami miatt ilyen vagyok.

A veszekedések lassan mindennaposak lettek, és kiderült, hogy újra terhes vagyok. Egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy megtartom-e, de azt tudtam, hogy nem szeretnék koraszülést. A súlyom ekkor 130 körül mozgott. Nagyon sok, de ha viszonyítanom kellett, akkor örültem neki. A feladatom az volt, hogy ezt a súlyt tartsam a terhesség alatt. Embert próbáló feladatnak tűnt, de végül 135-tel sikerült 36 hetesen megszülnöm a második fiamat, immár problémamentesen. S itt következett a második fordulópont. Ahelyett, hogy körbe lettem volna nyalogatva a volt férjem, vagy bárki által, kicsit magamra maradtam a két gyerekkel. Ez kegyetlen volt, de utólag hálás vagyok ennek, mert ez ismét lökött rajtam egyet.

Azt hiszem egyre jobban tudtam értékelni a saját erőfeszítéseimet, és még azt is megkockáztatom, hogy talán elkezdtem becsülni magam kicsit. Kétszeres anya voltam, és már akkor egyedül voltam a problémáimmal. Két út állt előttem. Vagy egy alkoholista, dohányos, kövér nő leszek, és a gyerekeimből egy senki lesz, vagy most azonnal felkelek a földről, és harcolok magamért, hogy harcolhassak értük. Bárhogyan, bármivel, mindegy, csak indulj!!! Nem számít, hogy nincs kilátás, de indulj el! Aki elindul, előbb-utóbb segítséget kap. Folytatása következik…

Murányi Tünde

One thought on “A tükör és én…

  1. Pingback: Murányi Tünde - Az én történetem, avagy 155 kilótól a félmaratonig - Fogyózom!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..